A zsuki falkavadászat
Mai hírlevelünkben egy igazán érdekes, az erdélyi arisztokráciához kapcsolódó ereklyét mutatunk be. A tárgy hosszú utat járt be, és véleményünk szerint kiemelkedő szellemi értékű kordokumentumnak számít.
A XIX. század végén alakult meg az Erdélyrészi Falkavadász Társaság, amelyről a mindenki által csak „Manó bácsiként” emlegetett spizzai gróf Markovits Emánuel így ír:
„Ennek az igénytelen néhány sornak egyetlen czélja hálával és szeretettel gondolni arra a helyre és a társadalomnak arra a körére, ahol és amelyben fiatalságomnak legszebb napjait töltöttem, s ahol életem boldogságának biztosítékát: feleségemet megtaláltam. De ilyen subjectiv érzésen kívül is érdemes a megemlékezés már csak azért is, mert nincsen messze az az idő, amikor nem lesz többé zsuki vadász ezen a világon, nem fogja tudni senki sem, hogy volt egyszer Erdélyben egy virágzó, vidám, testet-lelket erősítő sportélet, egy egymást megbecsülő, összetartó, vendégszerető, egyéni helyi jelleggel megáldott, kedves úri társaság, mely örömmel fogadott tagjául minden művelt, becsületes szándékú embert. A mai világban meg kell becsülni minden culturértéket, Zsuknak emléke is az, nemcsak a kicsiny Erdélyben, de példa lehetne nagy és szabad nemzetek életében is.
Az Erdélyrészi Falkavadász Társaságot (E.F.V.T.) az 1891. évben báró Wesselényi Béla hívta életre (az alapszabályok az 1897. évi aug. 21-én lettek jóváhagyva) s haláláig, mely 1904 Okt. 20-án lovasvadászhoz legméltóbb módon, vadászat közben, lova hátán, szívszélhűdés következtében érte őt utol, lelke volt a társaságnak.
Nekem nem adatott meg, hogy az Ő falkanagyságának idején, az ő vezetésével vadásszam Zsukon, de ismertem őt a geszti puskavadászatokról, hol 2 vagy 3 évben volt szerencsém vele együtt lehetni és tisztelni puritán egyéniségét. Tisza István nem győzött elég szeretettel és nagyrabecsüléssel beszélni ezen kedves barátjáról, 100 külön, finom, eredeti, egyéni vonást emelve ki sokrétű egyéniségének jellemzésére. Bizonyos az, hogy nem volt mindennapi mértékkel mérhető egyén, hiszen az E.F.V.T. megalapítása maga is messzenéző, geniális felfogásról tanúskodó elhatározás volt, melyt a kivitelnél hatalmas energiát kívánó tettek követtek.
Én, gróf Tisza István meghívására először 1905 évi Nov. hónapban vettem részt geszti lovakon a zsuki vadászatokon, 1906 évben szintén Tisza István jósága folytán hosszabb időt töltöttem Zsukon az ő vendégeként lovait és 1-2 versenylovat lovagolva. 1907-ben Tisza István és későbbi sógorom, gróf Béldi György ajánlatára az E.F.V.T.-nak rendes tagja lettem és az is maradtam a társaságnak az első világháború okozta kényszerű feloszlatásáig; emlékeim tehát 1905–1913 lefolyt időszakra, annak 9 szezonjába esnek.”
Az idézetből is láthatjuk, hogy a falkavadászatok a korabeli erdélyi társasági élet kiemelt eseményeinek számítottak, és nem csupán az arisztokrácia tagjait vonzották. Mára sajnos igen kevés emlékük maradt fenn.
A Kutatóközpont azonban rátalált egy ilyen emlékre: Büttner Helén 1894-ben, Zsukon készült festményére. A festőnő életrajzáról ITT lehet olvasni.
A festmény rendkívül hosszú és érdekes utat járt be: túlélte az első és a második világháború viszontagságait, az 1949-es kitelepítést és a kommunizmus éveit. Számos családnál és helyszínen megfordult, többször is restaurálták. Ma magántulajdonban van, és mondhatni „régi pompájában ragyog”.
Művészeti értéke mellett különleges dokumentumértékkel is bír, hiszen az évtizedek során fennmaradt egy lista, amely a képen látható személyek nagy részét név szerint azonosítja. Ezt a kézzel írt névsort is megmutatjuk eredeti formájában:
Következő hírlevelünkben tovább foglalkozunk az Erdélyrészi Falkavadász Társaság történetével, bemutatva a Kutatóközpont által megmentett portrékat.
