top of page

BÁNFFY CSALÁD

nov. 4.
5 perc olvasás

Frissítve: nov. 11.

(losonczi gróf és báró)

  • Bánffy címer
  • Bánffy (IX.) György (1746-1822) Erdély kormányzója
  • Bánffy (IX.) György (1746-1822) Erdély kormányzója
  • Bánffy (VII.) Miklós (1801-1894) Főpohárnokmester Forrás_ mnm.hu
  • Bánffy Béla (1831-1888) A képviselőház alelnöke
  • Bánffy Dezső (1843-1911) Politikus, miniszterelnök
  • Bánffy (VIII.) Miklós (1873-1950) Író, grafikus, politikus

A legrangosabb és legősibb erdélyi főúri családok egyike, amely eredetét a honfoglaló Tomaj nemzetségből származtatja. A család első ismert őse Dénes (†1241) szolnoki főispán, nádor és tárnokmester volt, akinek leszármazottai között a család több ágra oszlott – tőle származtathatóak a losonci Losoncziak és a losonci Dezsőfiek is. A 14. századból tudomásunk van egy újabb Dénesről, aki dalmát bán, az ő fiától, (I.) Lászlótól (1368–1427) származik a Bánffy név (a bán fia volt). Ekkor már a család tulajdonában volt a Nógrád vármegyei losonci birtok, ahonnan előnevüket írják. A 15. században, László nyolc unokájával a család több ágra szakadt. Az unokák egyike, (I.) György (1448–1489) alapította a bonchidai ágat. A család ezen ága számos jelentős közéleti személyiséget adott. György ükunokája, (IV.) Mihály (1592–1644) Kolozs vármegye főispánja volt. Első, nagykárolyi Károlyi Fruzsinával kötött házasságából származik (IV.) György (†1659), Doboka vármegye főispánja, aki grófi címet szerzett, azonban utód nélkül halt meg. Szintén az első házasságból való (IV.) Zsigmond (1616–1654), az ő ágából is többen viseltek főispáni címet. Ez utóbbi unokája, (IV.) Farkas (1700–1761) szerezte meg ezen ág számára a bárói címet 1729-ben.


(IV.) Mihály második, kapivári Kapy Judittal kötött házasságából származik Bánffy (IV.) Dénes (1630–1674) államférfi. II. Rákóczi György fejedelemsége idején kezdte politikai pályáját, később Rhédei Ferenc, Kemény János és I. Apafi Mihály fejedelmeket szolgálta. Apafi idején főtanácsos, a fejedelmi tanács tagja, Doboka és Kolozs vármegyék főispánja, Kolozsvár és Szamosújvár kapitánya. A korabeli Erdély leggazdagabb főura volt, aki a Habsburgoktól bárói címet is szerzett. Teleki Mihály, aki a Wesselényi-féle összeesküvés egyik támogatója volt és pártfogolta a „bujdosók” ügyét, Bánffy Dénesben politikai ellenfelet látott, ezért Béldi Pál segítségével elérte az erdélyi rendeknél és Apafi fejedelemnél, hogy Bánffyt perbe fogják. A per eredményeként fő- és jószágvesztésre ítélték, és 1674. december 18-án, egy órával a Bornemissza Anna fejedelemasszony által kieszközölt, kegyelmet adó levél érkezése előtt Bethlenben kivégezték. A családi hagyomány szerint a levéllel érkező követeket a kapun kívül tartották, mindaddig, amíg a kivégzés meg nem történt. Állítólag Apafi Mihály megesküdött a földre, amelyen állt, hogy Bánffy Dénesnek nem esik bántódása. Csakhogy Apafi szőnyegen állt. Éppen ezért a Bánffyak azóta sem esküsznek szőnyegen, nem térdelnek le senki előtt és nem keresztelik gyermeküket Mihálynak – ez utóbbi nem teljesen igaz, ritkábban ugyan, mint más családok esetében, de a Bánffyak között is találni Mihály nevűt.


Bánffy Dénes fia, (V.) György (1661–1708) a Habsburg-fennhatóság alá került Erdély első kormányzója volt, több vármegye főispánja, 1687–1690 között fejedelmi tanácsúr, 1691-től haláláig pedig gubernátor. A dinasztia szolgálatában szerzett érdemeit 1696-ban I. (Habsburg) Lipót grófi címmel ismerte el. Mindkét fia főispán lett: (V.) Dénes (†1709) Kolozs, (VI.) György (†1735) pedig Doboka vármegyében. Egy évszázad múltán a család újból adott egy gubernátort Erdélynek, az első kormányzó dédunokája, (IX.) György (1746–1822) ugyanezen tisztséget töltötte be 1787-től haláláig. Az ő fia (VIII.) Dénes (1776–1854), császári és királyi kamarás volt, értékes memoárja a forradalmi eseményekről Gróf Bánffy Dénes emlékiratai az 1848. évi forradalomról címmel Marczali Henrik jóvoltából jelent meg 1889-ben. (IX.) György fiaival a családnak ez a grófi ága a 19. század második felében kihalt. A már említett bonchidai ágat megalapító (I.) György unokaöccse volt Bánffy (IV.) László (1470–1532), akinek második, Dobokai Annával kötött házasságából származik Bánffy Pál, aki II. (Zápolya) János király idején a székely székek és a Székely Támadt vár kapitánya volt. Első, harinai Farkas Annával kötött házasságából származik Bánffy (II.) Miklós (1500–1546), az ő utódai közül is számos családtag viselt főispáni címet, főként Doboka, Kraszna és Küküllő vármegyékben. Két dédunokája, (X.) László és (VII.) Zsigmond (1729-ben), illetve két szépunokája, (III.) Péter és (VIII.) Zsigmond is megkapták a bárói címet. Jelentős családtag Bánffy (VIII.) János (1817–1852), az 1848–1849-es szabadságharc tisztje. 1844-től volt főhadnagy a székely huszárezredben, majd 1848 szeptemberétől százados a 11. honvédzászlóaljban. Részt vett az erdélyi hadsereg újjászervezésében és az Erdély felszabadításáért vívott harcokban, ezért Bem alezredessé és dandárparancsnokká léptette elő. Részt vett Szeben elfoglalásában, ezért Bem tábornoktól ezredesi rangot kapott.


A bárói ág egyik legkiemelkedőbb tagja Bánffy Dezső (1843–1911) politikus, Magyarország miniszterelnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. 1875-től ívelt fel pályája a Szabadelvű Párt soraiban, ugyanebben az évben előbb Belső-Szolnok, majd 1876-tól Szolnok-Doboka, végül 1883-tól Beszterce-Naszód vármegyék főispánja is, mely tisztségeket 1890-ig viselte. 1892-ben lett országgyűlési képviselő és egyben házelnök is, 1895-ig. Ekkor miniszterelnök lett, mely méltóságot 1899-ig viselt, az utolsó évben a király személye körüli miniszterséggel járó teendőket is ő látta el. Miniszterelnöksége idején zajlottak a millenniumi ünnepségek. Lemondása után főudvarmester volt 1904-ig. Időközben az általa alapított Új Párt (1903) országgyűlési képviselője maradt haláláig. Egy erős, etnikailag egységes magyar állam híve volt, a különböző nemzetiségek magyarosítását minden eszközzel támogatta – hitvallását A magyar nemzetiségi politika címmel 1902-ben megjelent írásában olvashatjuk. Utolsó jelentős politikai megnyilvánulása 1910-ben történt, ekkor szállt harcba az általános választójog bevezetéséért. Kortársai „dobokai basa” néven emlegették, mivel erélyesen lépett fel a Szabadelvű Párton belüli ellenzékkel szemben. A fennebb említett br. Bánffy (IV.) Farkas dédunokája (VII.) Miklós (1801–1894) Alsó-Fehér vármegye főispánja, majd főpohárnokmester, 1855-ben ismételten grófi címet szerzett családja számára. Miklós kétszer nősült, mindkét házasságából született egy-egy kiemelkedő családtag. Hadadi br. Wesselényi Katalintól született fia, Béla (1831–1888) Mikó Imre kormányzósága alatt kormányszéki titkár, majd Szilágy vármegye főispánja, országgyűlési képviselő és 1884-től a Képviselőház alelnöke volt. (VII.) Miklós és iktári gr. Bethlen Katalin (1814–1871) fia, (XII.) György (1844–1929) országgyűlési képviselő, 1875-től a főrendiház tagja, 1884–1896 között a főrendiház jegyzője, a heraldikai, történelmi és iparművészeti társulatok alapító tagja. 1896-ban valóságos belső titkos tanácsos lett, érdemeit 1898-ban a Ferenc József-rend nagykeresztjével ismerték el.


Fia, (VIII.) Miklós (1873–1950) ezen ág egyik legismertebb 20. századi képviselője: író, grafikus, díszlettervező, politikus. 1906–1909 között Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja, majd Trianon után rövid ideig, 1921–1922 folyamán Magyarország külügyminisztere volt, ilyen minőségében vett részt a génuai konferencián. 1926-ban hazatért Erdélybe, hogy segítsen továbbépíteni és fenntartani a magyarság megmaradásához szükséges intézményeket, az EME-t, az EMKE-t, az EMGE-t. 1938-ban létrehozta a Magyar Népközösséget, mint a romániai magyarság érdekképviseleti szervét, és két évig annak elnöke volt. 1943-ban a magyar kormány nevében sikertelenül tárgyalt Bukarestben egy esetleges román–magyar közös kiugrás lehetőségéről. A háború után pár évig Romániában élt, majd 1949-ben engedélyt kapott, hogy Magyarországra távozzon. „Nem kapott hálókocsiban helyet, s egy II. oszt. kocsi ülőhelyén hagyta el az egykori legnagyobb erdélyi magyar vagyon örökké szegény – s most már koldusszegény – várományosa 75 éves korában Erdélyt.” – írta Kelemen Lajos. Huszár Sándor szerint Kelemen Lajos ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle a kolozsvári pályaudvaron: „Méltóságos úr, búcsúzom öntől abból az alkalomból, hogy ötszáz év után elhagyja Erdély földjét.”


Tevékenysége íróként (Kisbán Miklós néven) és grafikusként is kimagasló: szerkesztette az Erdélyi Helikont, illusztrációkat készített az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaihoz. A még életében megjelent Erdély-trilógiája és a csupán 1993-ban Huszonöt év címmel kiadott emlékirata hozzájárul a Trianon utáni transzilván gondolat megértéséhez. Díszlettervezői tevékenységének legkiemelkedőbb eseménye az utolsó királykoronázás (Budai vár, 1916) ceremóniájának megtervezése volt. Vele, fiúágon a Bánffyak ezen legújabb grófi vonala is kihalt – ultimus familiae. Felesége Váradi-Weber Aranka (1885–1966) színésznő volt, akinek első házasságából született leányát, Fekete Katalint (1924-2025) Bánffy Miklós adoptálta. Bánffy Katalin 1946-ban a budapesti amerikai követség katonai attaséjához ment feleségül. A marokkói Tangerben élt.


A Bánffy család bárói ágának számos leszármazottja él ma is a világ különböző pontjain, főként Magyarországon és az Egyesült Államokban, illetve néhányan Erdélyben.


A Bánffyak címerében egy koronából kiemelkedő, jobbra fordult, támadó állásban lévő griff látható, amint jobb mellső lábában kardot tart.


Forrás: Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt: Isten segedelmével udvaromat megépítettem, 89–92. o.


 
 

Iratkozzon fel a hírlevelünkre!

Sikeres feliratkozás!

  • Facebook
  • YouTube

© 2025 by etkk.org

bottom of page